Névadónk

Móra Ferenc 1879 július 19-én született Kiskunfélegyházán egy szegényes kis kunyhóban. Apja, Móra Márton szűcsmester volt, akinek alakját sok szép elbeszélésben rajzolta meg író fia. Anyai ágon régi félegyházi juhászok voltak Móra ősei. Szüleinek tíz gyermeke született, de csak három nőtt fel.

Móra Ferenc gyermekkorában úgy élt, mint a többi falusi gyerek. Egyetlen igazi játéka a körtemuzsika volt, az olcsó kisvárosi portéka, melyhez görcsösen ragaszkodott, mint legdrágább kincséhez.

Írni–olvasni az édesanyjától tanult meg. Odaült a befagyott ablak elé, és édesanyja a zúzmarás üvegtáblára rajzolta fel a betűket. „Akárhogy fűtötték a búbost, a malomszoba ablaka egész télen át ki nem engedett - írja - s az a befagyott ablak volt az én szobatáblám, édesanyám gyűrűs ujja rajta a palavessző.”

A szülői házból Móra emberi tisztességet, a két kezük munkájából élő emberek megbecsülését és negyvennyolcas hazafiságot kapta örökségként.

A tehetséges ifjú a kiskunfélegyházi gimnáziumban járt középiskolába és irodalmi pályája is szülővárosában indult. Az egyetem évei után rövid ideig tanárként dolgozik, majd 1902-ben költözött Szegedre. Ekkor még nem gondolta, hogy ez a város lesz végleges otthona, és írói pályája teljesen összeforrt Szegeddel az 1879-es árvíz után a fejlődés, az újjászületés évtizedeit élő Tisza menti várossal.

Kezdő újságíróként a Szegedi Naplóhoz került, ott ismerkedett meg Tömörkényi Istvánnal a szegedi tanyák népéletének nagyszerű ábrázolójával, aki nagy hatással volt későbbi munkásságára.

A Szegedi Napló karácsonyi számában 24 éves korában jelent meg Az aranyszőrű bárány című verses elbeszélése, mely a kisiskolásoknak ma is kedvelt olvasmánya.

Ha a könyvtár le is foglalja minden idejét, az íráshoz nem lesz hűtlen. Újságírói munkája mellett meséket és ifjúsági elbeszéléseket írt. A következő években megjelent művei a Dióbél királyfi, a Rab ember fiai, a Mindenki Jánoskája, a Csalavári csalavér, és a Kincskereső kisködmön című kiváló ifjúsági regények voltak, melyek a korábbiaktól eltérően már a felnőtt természetes hangján szólt a gyerekolvasókhoz.

Írói tehetsége mellett következetes és bátor újságírói működésével, ragyogó stílusú, következetesen ellenzéki hangú vezércikkeivel érdemelte ki, hogy 1913-ban a Szegedi Napló főszerkesztőjévé nevezték ki.

A világháború évei erősen próbára tették Mórát is, Naplóját is. A Szegedi Napló a béke gondolatának szócsöve maradt a háború négy szomorú esztendejében is. Juhász Gyula a nagy szegedi költő, Móra küzdőtársa és barátja írta róla „ a háborúban tollal küzdők sorában a legtisztább magyar hősök egyike volt a mi Móra Ferencünk.”

1917-ben újabb feladatkör hárult rá. Tömörkény halála után ő lesz a Somogyi Könyvtár és Múzeum igazgatója.

Ekkor következett a remekművek közel másfél évtizede. Akik akkoriban már újságolvasók voltak, emlékezhetnek, hogy mennyire várták hétről-hétre a Móra-cikkeket, melyek humorba és csillogóan szép stílusban csomagolva mondták ki azokat az ellenzéki igéket, amelyeket az időben büntetlenül alig lehetett megfogalmazni. Móra azonban az írás nagy varázslója mindent el tudott mondani megalkuvás nélkül, és végül legföljebb kisebb botrányok kavarodtak körülötte.

1927-ben írt meg fő művét az Ének a búzamezőkről című regényét, mely a magyar falu örömeinek és bánatainak lírai finomságú, kitűnő lélekrajzzal formált hősök nélküli hőskölteménye, a legszebb magyar regények egyike. Az új könyvből nem csak Magyarországon fogyott el több tízezer példány, de csakhamar német, angol, finn és holland nyelven is megjelent.

Híres történelmi regénye az Aranykoporsó 1932-ben jelent meg. Ez volt az utolsó írói vállalkozása . Talán soha nem született volna meg ez a szép történelmi regény, ha nem lett volna Móra régész is, a régi korok kultúrájának tudós vallatója.

Móra élete szakadatlan önemésztő munkával telt el, pedig gyenge testalkatú volt, s régóta lappangott betegsége. Egyre többet kellett gyógyhelyeket keresnie, holott legszívesebben családja körében élt példás családapaként, a végső években gyönyörűséggel élvezte nagyapa voltát.

1934 február első vasárnapján még cikke jelenik meg a Magyar Hírlapban, de négy nap múlva február 8-án (55 éves korában) már halott volt.

Móra Ferenc mindenkor a szegények, a kiszolgáltatottak pártfogója volt. E szellemiséghez társult műveltsége, amelyet pedagógusként, újságíróként, íróként, muzeológusként a köz javára hasznosított. Iskolánk büszke névadójára, mert Móra méltó volt ahhoz a magyar tradícióhoz, amelyet nemzetünk legjobbjai mindig követtek: igazságot keresett, tehetséget támogatott, embert tanított és nevelt.